TAVAM

_"Egy héttel a szülés után
betessékeltél a kisszobába,
és finoman az ágyra fektettél.
Csókoltál, csókoltál,
és a csókok megnyitották a mellbimbómban a tejkapukat.

Egész héten friss és savanyú tejtől illatoztam,
és most elárasztott téged is a tej.
Éreztem, hogy lüktetni kezdett a vérem ott,
ahol kislányunk fejebúbja úgy szakított el,
mint könnyű vásznat az olló.
Ollóval vágtak, tűvel varrtak,
és most ébredező gyönyörömet szorították a varratok.
Ott feküdtem vérben és tejben,
és te csak csókoltál, csókoltál
forró és puha ajkakkal, mint egy kamaszfiú.
Finom voltál és gyöngéd.
Csak vártál fölöttem.
A varratok fészke fölött, a repedés és a vágás fölött
olyan türelemmel, mint aki sebzett állatot talál a rengetegben,
és ott marad, nem tágít mellőle,
míg fel nem épül, és újra futni kezd."

A fenti vers egy amerikai bába, Elizabeth Davis A női szexualitás útjai című könyvéből való. Én – a teljesség és a játék kedvéért – így módosítanám a címet: útjai és útvesztői. A szójáték azért lehet találó, mert – gondolom – sok édesanya megtapasztalta már, hogy milyen hihetetlen és talányos változásokat hozhat a várandósság és a szülés utáni időszak egy pár szexuális életébe, és néha talán nem is nagyon látszik, hogy lesz-e belőle valaha kiút. Ezekről a változásokról – a csillapíthatatlan szexéhségtől a vágy teljes eltűnéséig – sokat olvashatunk, de akkor, amikor velünk történik mindez, kicsit mégis tanácstalanul állunk.

A vers azért is érintett meg nagyon, mert bátor szókimondásával emlékezetembe idézte azt a napot, amikor első kisfiam születése utáni hetekben egyszer sírva álltam a szobám közepén. Az éjszakázásoktól elgyötörten azon gondolkodtam, hogy tényleg ez-e a női lét betetőzése, a „boldog" anyaság, amire annyira vágytam. Folyt a mellemből a tej, folyt a hüvelyemből a vér, folyt a szememből a könny, és testem minden pórusából büdösen izzadtam! A testbe zártságot, az anyagba vetettséget se előtte, se utána nem éltem meg ennyire fájdalmasan és intenzíven. Az is eszembe jutott, hogy egy olyan férfinek, aki többé-kevésbé egészségesen éli le az életét, soha nem adatik meg ez a tapasztalat.

Ekkor egy újabb felismerés villant belém: a női létnek, szellemi, spirituális útnak ezek a testi élmények fontos állomásai, de az is lehet, hogy építőkövei. Talán épp ezekkel van kikövezve maga az út. Hónapról hónapra ritmikus táncukat járják bennünk a női hormonok, és ezzel örökös, ciklikus változásban tartják testünket, lelkünket; havonta menstruálunk, amivel esélyt kapunk arra, hogy néhány napot kifinomult érzékenységgel éljünk át, elengedjük, amire már nincs szükségünk, és elkezdhessünk építeni valami újat, és arra is, hogy megszelídítsük a fájdalmat; a várandósság és a szülés alatt megtapasztalhatjuk, hogy milyen hihetetlen változásokra képes a testünk méretben, működésben, fájdalomtűrésben; a szoptatás az élet táplálásának csodáját teszi átélhetővé számunkra testi szinten; a menopauzában pedig bölcsen visszaveszi tőlünk a természet az életadás képességének ajándékát akkor, amikor tapasztalatainkat, energiáinkat jobb, ha már másra fordítjuk. A maga nemében mind változás, csoda, misztérium.

Ha így végiggondoljuk, mi megy végbe egy női testben (és akkor a lélekről még nem is szóltunk!), akkor csodálkozhatunk-e azon, hogy mindezek a történések nem hagyják érintetlenül a szerelmi vágyat bennünk?

Minden életperiódusnak megvan a maga ritmusa, hangsúlya, prioritása. Testünk és ösztöneink a szó legszorosabb értelmében éreztetik velünk, mikor mit kell tennünk. Tegyük fel, hogy mi, nők valóban meghalljuk ezeket a bentről érkező üzeneteket, és ezek szerint cselekszünk. De a férfiak – akik gyakran szenvedő alanyai a női test örökkön változó természetének és az ezzel esetlegesen együtt járó libidó libikókának – vajon hogyan viszonyulnak mindehhez?

A fenti versben a lehető legszebben: vágyakozó, szerelmes türelemmel. Olyannal, ami erőt ad, gyógyít és segít. Segít megváltozott testünk elfogadásában, segít visszatalálni szerető anyaságunkból szeretőségünkbe, és segít abban, hogy mi is ilyen jóindulatú türelemmel forduljunk a saját testünk felé.