Inside story 1.

Magassy Réka

Humorban, ötletes szófordulatokban, csemegeuborkában és szirupban bővelkedik a 39 hetes magzat naplójának első része. (A második is, kivéve a savanyúságot, de ne menjünk elébe a történetnek.) Akárhogy is, jó szórakozást, és mindent azért ne vegyünk készpénznek.

Szerda van

Egy bácsi mondta a rádióban. Meg azt is mondta, hogy Pulitzer-díjat kapott egy újságíró. (Ők firkálnak azokra a zizegő lapokra, amikkel apa játszik reggel az asztalnál, míg anya kaját készít nekem müzliből és joghurtból. Már vagy százszor lemorzéztam neki – anyának –, hogy utálom a joghurtot, de nem érti…) Szóval egy újságíró nagy elismerésben részesült valami tudósítás miatt. Ez elgondolkodtatott. Hetek óta foglalkoztat a karrierválasztás kérdése – a doki mondta anyukámnak, már amikor először néztek ultrahanggal, hogy „No, ebből lesz valami!". De mi? (Szeretem az ultrahangot: csiklandoz. Persze a dögönyözés nem mindig esik jól. Anya erre azt mondaná, hogy „Mit tudják azt a pasik! Csak nekik jó legyen!". Kíváncsi vagyok, vajon a doktor bácsinak jó volt-e…)

Délután. Döntésre jutottam. Puli-izé-díjas újságíró leszek. Mégis, ki írhatna jó inside storyt, ha nem én?! Addig is, míg papírhoz jutok, folytatom a hangjegyzeteimet.

Csütörtök

Csak most tudok dolgozni, mert késő estig lent voltunk a Balatonon apa unokatestvérénél. Apa mindenkinek azt mutogatta, hogy milyen nagyokat tudok rúgni meg bokszolni. Mikor lelöktem anya hasáról a távirányítót, meg is tapsoltak. Nagyon hízelgett a dolog, bár az rosszulesett, hogy egy nyávogós néni meg egy krákogós bácsi váltig állította, hogy ha ilyen spiritusz van bennem, csakis fiú lehetek. Önérzetemben így megsértve nem is mozdultam meg a délután hátralévő részében. Először is azért, mert miféle ostoba előítélet ez! Másodszor pedig mert elaludtam. Így…

Péntek van

és ma is őrületesen meleg lehet, mert anya pucér pocakkal mászkál le s föl egész nap. Csöppet sem feszélyezi magát amiatt, hogy engem ébren tart a beszűrődő fény vöröses vibrálása meg az állandó billegés, ahogy fölszuszog a házba, lehuppan a fotelba, majd egy kis nyűglődés után újabb és újabb körökre indul a kertben. Ő egyébként ezeket a nyűglődéseket „pihenőnek" hívja. Ilyenkor nagyokat fújtat, megpaskolgat – amitől még inkább hullámzik az ágyam, és egy csomó vizet nyelek –, és azt mondja: „Na, kiscsaj, nem gondolod, hogy ideje lenne már kibújni?" Ami nemcsak hogy hülye kérdés, de teljes egészében irracionális. Ad egy: mér’ akarnék kimenni? Ad kettő: hol tudnék kimenni?! Persze én hiába bökdösöm a könyökömmel, hogy: nosza, nyomás az árnyékba, mert úgy tűz a nap, hogy még…! Aztán ez lesz belőle. Mire bevonszolja magát, már késő. Megszúrja a nap.

Szombat

Ma elég nyomott vagyok. Szó szerint. Épp a szokásos hajnali tréning közepén jártam, mikor egy térdhajlítás-nyújtás szomorú következményeképpen (ügyelnem kell a stílusra!) beszorult a fejem. Eddig is szűkösen voltam, de most már igazán javítani kellene a lakáshelyzetemen – még mielőtt komolyabb fejtörést okozna. Anya megint kovászos uborkát eszik, és közben nyavalyog, hogy sok a sava. Józsi néninek kifejtette a minap, hogy ez bizonyára a rengeteg hajamtól van. Utálok csalódást okozni, de – ha egyszer találkozunk – kénytelen lesz belátni, hogy a mindenféle csalamádé miatt égett a gyomra. (Rózsi néni egyébként apa nagynénje, és csak a háta mögött hívja Józsinak a család, mert olyan hangja van, mint egy ereje teljében lévő hajókürtnek.)

Vasárnap

Hát nem sokra jutottam lakásügyben. Ha legalább lenne kivel megbeszélnem! De hát apa mindig a könnyebb végét fogja meg a dolognak. (Ezt is anya szokta mondani.) Amikor még nem tudta, hogy én ÉN vagyok – úgy értem, csak én, egyedül – azon aggódott, nehogy társbérletben legyen anya hasa. Nem lett. Most se társaság, se cserelakás. Lehangoló. Kihez forduljak? Nem felelőtlenség gyereket vállalni, ha nem tudnak megfelelő lakáskörülményeket biztosítani neki?

Hétfő

És igencsak fő az én egy fejem is. Részint mert még mindig kánikula van, részint mert olyasmire derült fény, ami létem és lényem egészét alapjaiban rengeti meg. A szüleim meg akarnak válni tőlem!! Tegnap éjjel a fülem hallatára tárgyalták meg a kilakoltatásomat. Igen, jól értették: kilakoltatás! Nem új, tágasabb lakás kiutalásáról határoztak – ami pedig minden bizonnyal járna nekem hátrányos szociális helyzetemre valamint rá- és beszorultságomra való tekintettel –, hanem arról, hogy mihamarabb távoznom kell. Anyukám – az a némber! – még az orvost is felhívta, pedig már későre járt, és mindenféle kényelmetlenségekről beszélt neki, amelyeket állítólag én okozok! Hja! Én is beszélhetnék! Anya annyit vedel… állandóan nekifeszül a hólyagja a hálószobafalamnak! (Sőt, mivel csak egy szobám van, így tulajdonképpen a nappalim, a fürdőm és a konditermem falát is ostromolja egyben! A konyhára csak azért nem panaszkodom, mert az ebédet úgyis hozatom.) És azok a rémes pózok, ahogyan alszik! A telefonbeszélgetés vége az lett, hogy megegyeztek a dokival egy holnapi vizsgálatban. Remélem, engem is meghallgatnak. Panasszal fogok élni a méltatlan bánásmód miatt.

Még mindig hétfő van, bár már alig. Nem jön álom a szememre. Egyre jobban rettegek. Anya azt latolgatja, vajon a doktorbácsi szövetkezik-e vele abban, hogy valami titkos folyosón keresztül, előre meg nem nevezett időben „pottyanthasson ki" – milyen vulgáris! –, vagy ragaszkodik az aljas szándékból előre megfontoltan elkövetett „császármetszés" elnevezésű hadművelethez. A hideg kiráz.

Kedd van

Elárultatásom szomorú napja. Most megyünk a kórházba vizsgálatra. Igyekszem meghúzni magam, és jókislány benyomását kelteni. Há-ááá! A doktor bácsi mindenfelől letapizott! A szemérmetlen! Azt állítja, hogy valami Leopold volt, de én tudom, hogy ő! Hé! Mondanám, hogy kapkodom a fejem a hirtelen rámzúduló információáradattól, de csak kapkodnám, merthogy már majdnem teljesen rögzült. Szinte nem is bánnám, ha kiszednének innen valahogy… A doki azt mondja, legyen a folyosós terv, mert nem vagyok túl nagy, és a szívem is rendben. Hát kalapál is! Igazán beavathatnának a részletekbe. Hogy fogok teljesen egyedül kitalálni?! Az orvos anyut nyugtatgatja, hogy ne izguljon – ő! –, mert a baba – ÉN? – tudja, mit kell tenni. Tényleg? Köszi a bizalmat!

Még mindig zaklatott vagyok, de ma délután végre összeállt a kép. A szüleim mégiscsak rendes emberek. Apukám új szobát csinál nekem: sárgák lesznek a falak, meg lesz egy csík körbe mindenféle rajzokkal, egy ágy baldahinnal a tetején – az nem t’om, mi –, meg egy „édes, bohócos lámpa"... Anya szerint félnék egyedül, ezért bevitt az új szobámba egy Mackót, hogy legyen, aki vigyáz majd rám, amikor alszom. Szerintem inkább azért hozta, hogy az a szőrös fickó folyvást szemmel tartson. Ez a személyiségi jogaim súlyos megsértése… Bár elnézőnek kell lennem: anya hozzászokott, hogy majd’ minden mozdulatomról tud. Apával beszéltek a folyosós tervről is. Szülésnek hívják. Állítólag fájni fog, anyának is.

Inside story 2.



Küldje el e-mailben ezt a cikket!

Feladó (e-mail):
E-mail cím, ahová küldöd:
Megjegyzés: