Dupla vagy semmi

Nandu

Perla három fiú és egy kislány édesanyja, az ötödik gyermekével várandós. Mosolygós, szelíd arcú asszony, mexikói viszonylatban szokatlanul világos színű hajjal.

Júniust és júliust El Pasoban „esős évszak” címszó alatt emlegetik. Sokáig töprengtem, hogy ez az elnevezés vajon honnan eredhet, mivel a két hónap alatt két futó záporon kívül egyáltalán nem esett az eső. Aztán arra jutottam, hogy sivatagi viszonylatban az „esős évszak” valószínűleg azt jelenti, hogy „van rá esély, hogy esni fog az eső”. Végül aztán július végére az időjárás becsületből megadta magát és két napra valóban megnyíltak az ég csatornái. S velük együtt az asszonyok szülőcsatornái is!

A szokatlan légnyomásváltozás hihetetlen forgalmat produkált a Házban: a napi átlag két-három szülés négy-ötre duzzadt. Következésképpen a bábákra és a tanoncokra háruló munka mennyisége is elérte azt a szintet, ami már-már zsonglőrmutatványnak minősül: várandós-gondozásra várók tömött sorai a hallban, újszülöttek periodikusan felhangzó első felsírása a szülőszobákból – és a töprengés, hogy ha most még egy vajúdó belép az ajtón, akkor hol fogjuk elhelyezni.

Hasonlóan mozgalmasnak ígérkezett ez a nap is, mert a reggeli Kör után rögtön karon fogott Mila, az izraeli tanonclány, hogy a műszakváltás szokásos aktusaként bemutasson a Mályvaszobában vajúdó kismamának és családjának.

Perla három fiú és egy kislány édesanyja, az ötödik gyermekével várandós. Mosolygós, szelíd arcú asszony, mexikói viszonylatban szokatlanul világos színű hajjal. Este tizenegy óta vajúdik, de még mindig csak három és fél centis a tágulása. Kicsit fáradt, de azért jól
bírja. Férje, Javier, egy alacsony, vékony, tüskehajával, hegyes állával és fürge mozgásával leginkább verébre emlékeztető fiatal férfi, nagy nyugalommal és szeretettel támogatja. Kislányuk, az ötéves Leticia békésen alszik az ágy másik felén.

Perla már két órája nyomási ingert érez. Gyanítjuk, hogy kisbabája poszterior fekvésű, vagyis arccal az édesanyja hasa felé néz, tarkójával súrolva Perla gerincét. Innen a korai nyomáskényszer és a kíméletlen hátfájás is. „Por que?” – Miért? – kérdezi Perla egyre inkább kedveszegetten, amikor a kérésére végzett újabb vizsgálat még mindig csak három és fél centit mutat. Elmondok neki annyit a helyzetről, amennyi választ ad a kérdésére anélkül, hogy túl tudományosan vagy aggasztón hangzana, aztán csak próbálok jelen lenni, hol türelmes csenddel, hol bíztató szóval, csillapító masszázzsal, borogatással.

Perla minden áron nyomni akar. Rosetta és én felváltva magyarázzuk neki, hogy ne tegye, mert ha tágulatlanul nyom, akkor bedagadhatnak a méhnyak szövetei. Próbálok vele lélegezni, az egy darabig sikerül, de alighogy abbahagyom, újra nyomni kezd. Kezdem megszokni, hogy minden új kontrakcióra belekezdjek egy sajátos litániába: „no, no empuje”, nem, még ne nyomj, „toma aire”, lélegezz, LÉLEGEZZ! Hü-hü-hü-hü, látod, így már jó, sikerült kibírni nyomás nélkül. Nem szívesen teszem ezt, mert alapvetően azt gondolom, hogy az irányított légzés a szülés háborításának minősül, de most nem tudok jobbat, mert a tágulásképtelenné dagadt méhnyak és a légzésirányítás közül valószínűleg az utóbbi a kisebbik rossz.

A kontrakciók között négy-öt perc is eltelik, ilyenkor Perla ellazul, sőt még beszélgetni is kedve támad. Minden egyes kis segítő gesztusért roppant hálás, mindent külön megköszön. Négyszer szült kórházban a mexikói társadalombiztosítós, vagyis a „legfapadosabb” fajtából, nincs hozzászokva a bábai gondoskodás odaadó figyelméhez.

Leticia felébred. Javier-rel kettesben elindulnak, hogy ennivalót vegyenek Perlának. A Ház bábái ugyanis meglehetősen szigorúan veszik, hogy a kismamák rendszeresen egyenek vajúdás közben, mivel az erőnlétük megőrzése gyakran a sikeres szülés kulcsa. Az egyik legtanulságosabb tapasztalatom, amelyet a Házban végzett munkám során szereztem, az, hogy a fenyegető komplikációk milyen nagy részét lehet egy csapásra megoldani ily közönséges módon: étellel és vízzel. Javier tehát megy, hogy Perla vajúdásának néhány falat formájában új lendületet szerezzen.

Közben a szomszéd szobába is érkezik egy vajúdó. A rezidensek egész napos oktatáson vannak, Laurával csak ketten maradtunk a Házban tanoncok. Laura átveszi a másik kismama ellátását. Minden adódó alkalommal, amikor úgy látjuk, hogy egy kis időre elhagyhatjuk a szülőszobát, lázasan bonyolítjuk a kényszerűségből meg-megszakított várandós-viziteket, a hallban vészesen duzzadó tömeg szolgálatában. Már a mesterbába is vizitel, s közben denevérként csapong a két szülőszoba között, próbálván mindent egyszerre felügyelni.

Amikor egy vizit után újra belépek Perlához, ugyanaz a kép fogad, mint akkor, amikor tizenöt perccel ezelőtt elhagytam a szobát: Perlának kontrakciója van és már megint nyomni akar. Rutinosan belekezdek tehát a „no empuje”-litániámba, de ezúttal elmarad a várt csillapító hatás: Perla tol, mint egy gőzmozdony. Rápillantok a gáttájékára, ahol meghökkentő sebességgel tűnik fel egy fekete hajfürtökkel borított kis domborulat: a baba feje búbja.

Atyavilág, Perla ezúttal komolyan gondolta! – állapítom meg magamban, miközben a másodperc tört része alatt kell döntést hoznom arról, hogy melyiket csináljam először: hívjam Rosettát, húzzak gumikesztyűt vagy védjem Perla gátját. A baba feje jön, mint egy faltörő kos, így hát egy akrobata sebességével vetem magam az ajtókilincsre, hogy Rosettának, aki óriási szerencsémre épp a szomszéd szobában van, odavessem: „tolófájás”.

Kesztyűre már nincs idő. Despacito! – Csak szép lassan! – mondom Perlának, miközben meztelenségükben szívdobogtatóan érzékeny ujjaimat az Élet kapujára tapasztva próbálom elérni, hogy a világra ily erővel igyekvő kisbaba ne ajtóstól rontson a házba. Perla gátja gyönyörűen tágul, a fejecske kibukik és egyazon nyomással jönnek az apró vállak, majd az egész kis lüktető test. A landolás hirtelenségét panaszolandó, bennszakadt lélegzettel nyitja száját sírásra a kis jövevény, de levegő még nincs. Az idő megáll, ő kinyitja a szemét és rám néz, menny és föld között félúton. A vajúdás alatt oly sokszor ismételt szavaknak mintegy tükörképeként súgom oda neki biztatón: toma aire, gyere kicsim, lélegezz! A megértés szikrája önti el a kicsiny szempárt, miközben az atmoszféra a mellkasába tör, bőre rózsaszínbe vált és ő egy éles kiáltással bejelenti érkezését. Bársonyos kis hátát puha törölközőbe simítva nyújtom őt oda Perlának, aki ragyogón rámosolyog és a mellére vonja, bőrük összeér.

Javier ebben a pillanatban lép be az ajtón Leticiával. Csak egyetlen percet késtek. A szimmetriákat halmozandó, Javier mosolya tökéletes tükröt tart Perláénak, majd némán foglalja egyazon ölelésbe Perlát, Leticiát és újszülöttjüket. A babáról időközben kiderül, hogy kislány. Mégpedig a javából: angyalkásan pufók arca alatt kecses, pici állacska húzódik, szemei már így kétpercesen is igézőek. Leticia megbűvölten nézi kishúgát. „Diosa chicita!” – Kis istennő! – mondja nem kis meglepetésünkre. Hagyom hát kibontakozni ezt az ősszerelmet, most minden más várhat egy kicsit.

Végtelenül szeretetre méltó család: mélységesen boldogok és hálásak. Perla kicsit később minden teketória nélkül megszüli a méhlepényt is, alig-alig vérzik. Leticia ég a vágytól, hogy „babázhasson” a kicsivel. Az újszülöttvizsgálat után, amikor Perla öltöztetni kezdi a babát, végre segíthet ő is. Javier, aki korábban úgy tűnt, mintha az egyik lábára kissé sántítana, most mintha légpárnákon járna. A család már a szülés utáni negyedik órában készen áll az indulásra. Mivel mind a baba, mind Perla kicsattanó egészségnek örvend, nem kell megvárniuk a szokásos hat órát.

Szólj hozzá! Olvasd el, mit írtak erről a témáról a fórumban!

Dupla vagy semmi



Küldje el e-mailben ezt a cikket!

Feladó (e-mail):
E-mail cím, ahová küldöd:
Megjegyzés: