Császármetszés után természetesen szültem

Z.M.

Sokaknak elsőre sikerül természetes módon szülni. Aki viszont egy császármetszéses szülés után készül a következő szülésre, annak nagy szüksége van a biztatásra, megerősítésre, türelemre és elfogadásra.

Vidéken élünk, de bízva az orvosomban és a választott kórházban, – mely a fővárosban van – másodszor is ott terveztük a szülést, ahol első gyermekünk is született.

Az első babánk, stagnáló szülési státusz és fenyegető asphixia – a szívműködés lassulása – miatt császármetszéssel született, így a második babával még inkább a természetes szülésre készültünk.

Nagy izgalmakat éltünk át az utolsó hetekben. Kisbabánk sokáig nem fordult meg, de mindvégig bíztunk Benne. Kedvesemmel, Andrással sok lehetőséget kipróbáltunk, míg egy nap furcsa, erős mozgásokat éreztem. Alig vártam, hogy az ultrahang megerősítsen érzésemben: sikerült, megfordult. Jól esett a sok bíztatás is, amit dúlámtól kaptam. Ez a kapcsolat azért érdekes, mert sohasem találkoztunk személyesen – az utolsó két hónapban leveleztünk –, számomra mégis sokat jelentett támogatása.

Szeptember 29-én, csütörtökön reggel CTG-re (magzati szívhang-vizsgálatra) indultunk. Éjféltől 15 perces fájásokat éreztem, jól esett volna a víz, de nem ültem kádba, mondván úgyis megyünk. Egész éjjel nem aludtam. Reggel 6 órától áttértünk az 5 perces összehúzódásokra. Elindultunk Budapestre. Az autópályán forgalomkorlátozás, és elterelés is volt, de szerencsére nem kellett sokat várnunk.

A kórházban első volt a CTG, ám az semmit nem mutatott. Amikor a legjobban fájt nullát jelzett a műszer, visszafelé mért. 10 órakor megvizsgált az orvosom: elsimult, de teljesen zárt volt a méhszáj. Kaptam egy fájdalomcsillapítót, vártunk, hogy beindul, vagy elmúlik a folyamat, de nem változott semmi, maradtak az 5 perces fájások.

Felvettek a szülőszobára, pizsamába kellett öltöznöm, amin nagyon csodálkoztam, hogy miért. Bedugtak az egyetlen még nagyon „kórháziasnak" tűnő szülőszobába, ahová nagyon nem akartam bemenni. Egy ágy és egy kényelmetlen, támla nélküli szék volt benne. Inkább a CTG-s helységben ücsörögtem egyedül (közben András még kiment a városba).

Délután 4 órakor újra megvizsgált az orvosom, de a helyzet ugyan az volt, egy millimétert sem tágultam. Nagyon elkeseredtem, sírdogáltam, hisz ez már a sokadik óra volt, és semmi nem történt. Biztatott, hogy még csak most kezdődik, de ha nem haladunk, megoperál, mert a méhet nem terhelhetjük még hosszú órákig.

Ekkor ért vissza András, amikor is az alternatív szülőszoba – ahol van kád – megüresedett. Bemehettünk. Két-két és fél órát ücsörögtem a levendulaolajos vízben. A kontrakciók váltakozva 5 majd 3 percenként jöttek, egyre erősebben. András tartotta a hátamat, derekamat, fejemet, mikor mi volt jó, és mindezt teljesen magától. Hihetetlen mennyire velem volt minden rezdülésében. (Megjegyzem, reggel a monitorozás alatt olvasta Ingeborg Stadelmann: A bába válaszol című könyvében, hogy a segítő társ mit tehet a vajúdás idején, de szerintem e nélkül is tudta volna.)

Fél hétkor az ügyeletes szülésznő kérdezte, hogy megvizsgálhat-e. Nagyon kedves volt, és egyáltalán nem tolakodó, meg én is kíváncsi voltam, úgyhogy megengedtem. 3-4 cm-re voltam tágulva. Boldogok voltunk, el sem akartuk hinni. Fantasztikus lendületet és újult erőt adott a hír. Visszamentem a kádba még kb. egy órára, majd megjött a szülésznőm.

Nem hívták be előbb, hiszen addig jóformán alig történt valami. Látta milyen fáradt vagyok – én akkor már valahol máshol voltam lélekben –, pont egy hullám tetején érkezett. Segítségül EDA-t (epidurális, a gerinccsatornába szúrt érzéstelenítés) ajánlott, hogy bírjam, hiszen talán még hajnalig is tarthat a vajúdás. Nagyon kiakadtam, minden erőmmel tiltakoztam. András utánament, elmondta neki, hogy nem akarok semmilyen beavatkozást, ne ijesztgessen ilyenekkel, mert félő, hogy megint leáll a folyamat.

Az orvosom is azt mondta, nem csinálhatnak semmit, nem indíthatják el a szülést az előző műtét miatt, és én ennek nagyon örültem.

Fél nyolc előtt be kellett mennem a vizsgálóba, a szülésznőm megvizsgált és 5-6 cm-re voltam tágulva. Alig akartam elhinni. Ekkor kezdte a burokrepesztést mondogatni, mert jól haladtunk, és most már ez volt a következő lépés. Semmiképpen sem akartam. És mintha ezt megérezte volna a pici, varázsütésre, a következő fájásnál kirobbant a burok, s vele együtt az összes víz, gyönyörűen tisztán, az egész a szülésznő ruhájára, cipőjére.

Csak nagy nehezen tudtam visszamenni a szobába. A hátamon feküdtem pár percig, gondolom ettől is, de leesett a vérnyomásom, majdnem elájultam.

Ettől kezdve nagyon felgyorsultak az események. Abba a szülőszobába mentünk vissza, ahol eredetileg is szülni szerettem volna. A szoba neve Leboyer volt, és már ez megnyugtatott, de a hangulata is tükrözte a névadót. A fájások egyre sűrűbben és egyre erősebben jöttek. Szorongattam, tördeltem az éppen mellettem állók kezét, és már mindenkitől csak azt kértem segítsen valahogy. Végül azt éreztem, hogy nem bírom tovább, valami szétszakít alulról, iszonyúan nyom. Ez már a baba volt. Csak az lett gyanús, hogy nem mély levegőt vetettek velem, hanem lihegni kellett, ahogy a babát kell visszatartani, ha még nincs itt az idő. Kérdezgették, kell e kakilni, de akkor már mindent kellett.

Az orvos még nem ért oda. Senki sem gondolta volna egy-két órával előbb, hogy hajnal előtt megszületik a baba. Ezt követően, körülbelül a 4- 5. nyomásra megszületett a kislegény, 3800 grammal és 60 centivel.

Pici gátmetszés kellett, amit a baba méreteivel és a nyakra tekeredett köldökzsinórral indokoltak. Továbbá az utolsó 15-20 percben, 80 körülire esett a szívverése, és már nem ment vissza normál értékre. De ez még bőven belefért, hiszen ez volt az egyetlen beavatkozás. A gátmetszés nagyon fájt, a varrást viszont nem is éreztem. 

Amikor a pici megszületett, azt az érzést nem lehet elmondani. Hihetetlen boldogság öntött el, és most is csak gyönyörű, csodálatos és felejthetetlen szavak jutnak eszembe. Együtt sírtunk Andrással, és mérhetetlen hála öntött el iránta és mindenki iránt, hogy ezt az érzést átélhettem. Most már tudom, mit veszítettem az első alkalommal, és mit kaptam most helyette, a kitartásunkért cserébe.

Amikor rám nézett a fiam, egyenesen a szemembe, annál szebbet elképzelni sem tudtam. Ott rögtön hajlandó lettem volna még egyszer szülni, ha ez mindig ilyen gyönyörű élménnyel jár. A fájdalom pedig pillanatok alatt a múlté lett.

A babát kb. fél óra múlva vitték el pár percre lemérni, de nem fürdették meg, csak megtörölgették és utána együtt lehettünk hárman. Gyönyörködtünk egymásban, ismerkedtünk.

Hát így történt, ez a sok izgalommal, aggódással vegyes várakozás és annak tökéletes befejezése. Minden, de tényleg minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Ez a szülés megerősítette a kapcsolatunkat annyira, amennyire sohasem hittem volna. András azt mondta, ezzel lettem igazán nő az ő szemében. Számomra Ő pedig az igazi társ azzal, ahogy mellettem állt, és ahogyan ösztönösen, tökéletesen segített. Elképzelni sem tudom, hogyan lehet partner, társ nélkül, egyedül szülni. A párom is ugyanolyan fáradt volt, mint én, az ágyamra borulva pihent velem az első órákban.

Még három „apróság"

Agusztusban egy cigányasszony megjósolta, hogy fiam lesz és könnyű szülésem, holott mi nem kérdeztük meg a baba nemét, csak sejtettük. Akkor még esélyem sem volt a természetes szülésre, mert a baba medencevégű fekvésben volt.

Körülbelül ugyanakkor a páromnak azt jósolta egy kedves barátja , hogy szeptember 29-én fog megszületni a fia, prdig nem tudta, hogy mikorra voltam kiírva, sem azt, hogy mi a baba neme.

A szülés utáni napon, a főorvosi viziten külön hangsúlyozták, hogy az előző császármetszéses szülés után szültem természetesen és a főorvos is gratulált. Kért, hogy népszerűsítsem, így is lehet, ami nagyon jól esett.

Végül is én annak tudom be az egész sikert, hogy bár sokszor meginogtam, de végig hittem magunkban és mellettem állt egy ilyen támogató társ, mint a párom! Az is segített, hogy a vajúdás során nem zavartak, nem vizsgálgattak feleslegesen. Rengeteg segítséget és biztatást kaptam, nem utolsó sorban „virtuális" dúlámtól, akinek ez a fajta jelenléte is sokat jelentett nekem. A szülőszobáról felhívtam, hogy megmondjam megérkeztünk.

Nagyon sok hasznos információt kaptam a Születés Hete Portálról is.

A szülés alatt pedig egy barátnőm és reikimestere folyamatosan pozitív energiát küldött nekem. (Ugyanúgy én magamnak is, de egyedül talán kevés lettem volna.) Végig, minden egyes fájás alatt reggeltől azt mondogattam magamnak és a kicsimnek, hogy kiengedlek, elengedlek, megnyílok neked, itt az idő a nagy találkozásra, most kell jönnöd. Éreztem, hogy végig azt csinálta, amit kellett, folyamatosan reagált. Megvárta ameddig megüresedett a kiválasztott szülőszoba, segítette a tágulást, a burokrepesztés felvetése után rögtön magától repesztett. Az 5 centis tágulástól a megszületéséig másfél óra telt el, azt mondták ez rekordidő.

Azt hiszem, ez a szülés a gondolataimban, a hiten, az akaraton és a kitartáson dőlt el. Csodálatos volt, felejthetetlen és szeretném még egyszer átélni ezt az érzést.

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani választott orvosomnak, szülésznőmnek, akik megadták a lehetőséget és mindazoknak, akik segítettek, hogy ezt a születést-szülést így élhessük át.

Z.M. [a szerző kérésére közlünk csak monogramot – TAVAM szerk.]