Szerelemszülés, szülésszerelem

TAVAM hírlevél

Álljon itt most egy felemelő történet, ami történetesen egy otthonszülésről szól. De ne tegyünk egyenlőségjelet a jó szülés és az otthonszülés közé. A hely nagyon fontos, de nem az egyetlen fontos tényező, és mindkét oldalon akadnak kivételek.

Május 27-én még nem számítottunk érkezésére. Úgy éreztem, hogy június első napjáig eltart készülődése, és csak ezután tervezi a nagy utazást, családja megismerését. Tévedtem. A Bakonyban voltunk, amikor 26-án este nagyon enyhe magzatvíz-szivárgást észleltem. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez pontosan mit jelent, vagyis mennyi időt a szülés megindulásáig. Nem voltam nyugtalan, hiszen tudomásom szerint ilyen esetben még akár napok is eltelhetnek a dolgok tényleges beindulásáig. Este tíz körül azonban arra lettem figyelmes, hogy enyhe görcseim vannak. Nem erősebbek egy közepes menstruációs görcsnél, így én, aki igen görcsölős típus vagyok, még erre is fittyet hánytam. Majd mikor felfedeztem a görcseim periodicitását, végre leesett a tantusz… Felhívtam Nandut és kérdésemre, hogy ilyenkor mi a teendő, azt a választ kaptam, hogy talán haza kéne indulni a Bakonyból. (Az út minimum másfél óra…)

Így is tettünk. Mire hazaértünk tízpercesek voltak a fájások, de még bőven a tűréshatáron belül. Nandu azt tanácsolta, hogy feküdjünk le pihenni, és ahogy sűrűsödnek vagy erősödnek a fájások jelezzük, és ők már repülnek is.

Pont így tettünk. Fél éjfél volt ekkor. Legnagyobb megdöbbenésemre képes voltam (sőt a párom is!) közel három órát aludni! Fél háromkor arra ébredtem, hogy ez már nem tréfadolog, a fájások erősödtek és már ötpercesek voltak. Erős székelési inger kíséretében, hullámzóan törtek rám. Milyen érdekes, hogy a természet beöntés nélkül is elvégzi a szükséges tisztító munkáját. Ebben az időszakban legalább hatszor voltam vécén. (Olyan könnyedséggel, ami az egész terhességem alatt nem volt jellemző rám.)

Miután hívtam Nanduékat, az események felgyorsultak. A kontraakciókat a rózsaszínes magzatvíz pumpálásszerű kilökődése kísérte. Örültem minden ilyen pulzáló jelenségnek, mert pontosan éreztem, ahogy ezek segítségével az én drága picikém egyre ügyesebben halad a megszületés felé.

Nemsokára újabb „csodálatos" testi tünetem, a hányás is megjelent. Fel voltam rá készülve, hiszen előző szüléseimnél is lelkes kísérőként vett részt. Most azonban még örültem is neki, hiszen amikor erről a jelenségről faggattam Nandut, azt mondta, hogy a hányás, az jó! Hát, ha jó, akkor jó… Örüljünk neki! Mivel igaz a mondás, hogy „mint fent, úgy lent", a garat, és a száj lazaságával egy időben ellazulnak alsó részeink is. Összezárt, megfeszített szájjal pedig nemigen lehet hányni. Nem igaz?

És kezdetét vette egy szerelmes születéstánc, amiben párom, Endre fantasztikus partnerem, csodálatos vezetőm és segítőm volt.

Terhességem idején többször beszélgettünk a fájdalom okozta feszültségről, türelmetlenségről. Nem győztem előre bocsánatot kérni Szerelmemtől azért, ha esetleg ingerült, undok, vagy haragos arcomat mutatom majd neki a vajúdás alatt. Ez volt egyik legnagyobb félelmem. A nyugodt környezet, a csodálatos kísérők, a valódi háborítatlanság azonban gyógyír volt minden félelmemre. Nemhogy el akartam volna üldözni magam mellől, inkább magamhoz akartam láncolni. Ha egy kicsit is eltávolodott tőlem, azonnal visszahívtam, elképzelhetetlen lett volna egyetlen fájás is nélküle. Belekapaszkodtam és enyhe ringó léptek kíséretében hagytam, hogy a fájdalom hosszú hullámaival újra és újra beterítsen. „Táncolj velem, kérlek!" suttogtam folyton. És táncoltunk, összekapaszkodtunk egy csodálatos születéstáncba.

Kicsit később, úgy négy óra tájékán úgy éreztem, hogy jólesne egy kis meleg víz, így bemásztam a kádba és Szerelmem erős, forró vízsugárral locsolta kitartóan hol a hasamat, hol pedig a hátamat.

Végül már ez sem esett jól. Sőt már ülni sem nagyon tudtam. Úgy éreztem, hogyha leülök, gátolom a folyamat szabad áramlását. Inkább álltunk és tovább táncoltunk…

A folytatást itt olvashatod.