Én egyben akartam kivenni a teljes három hónapot, gondoltam, annyi kell a babának. Szóval 1956. május 11-én reggel, munka előtt elmentem az orvosomhoz, hogy valami nem tetszik, nézzen meg. Közölte velem, hogy még nincs itt az „idő", még legalább két hetet várhatok. Jó, mondtam, s mentem dolgozni. Délután elkéredzkedtem, mert estére vendégeket vártunk, az akkor ritka csemegének számító csülkös-bablevesre.

A baba elcsendesedett, nem öklözött, nem rúgott, persze, mert akkor már belehelyezkedett a csatornába. Ő készülődött, én szintén, de egész másra: gyúrtam a csipetkét. A bablevesnek nagy sikere volt, viszont nekem már semmi nem ízlett, csak omlottam a kényelmes, nagy karosszékünkben. Egyszer csak elkezdett görcsölni a pocakom, de óramű pontossággal, óránként egy percig.

Ennek fele sem tréfa, gondoltam, amikor már 15 percenként hasított belém a fájdalom. Okos férjem nagyon szellemesen megjegyezte, hogy kicsit tartsam vissza a fájdalmakat, nehogy meginduljon a szülés, mert még nem időszerű. Különben is nekünk holnap nagyon fontos hivatalos látogatást kell tennünk a XIV. kerületi Tanácsnál. (Akkorra volt bejelentve az esküvőnk ugyanis. S ugye holmi közbejött akadály – mármint a szülés – miatt ez nem halasztódhat.)

A baba meg igen határozottan születni akart. Mit csináljunk? Persze el kellett mosogatni, csak nem mehet a mama szülni anélkül, a piszkos edény meg ott fogja várni, amíg hazajön?

Közben a fájások egyre sűrűbbé váltak. Már ötpercenként jelentkeztek. No, ez már tényleg nem vicc, irány a Bethesda Kórház, ami ott volt a közelünkben, a mai Gizella úton. Akkor arra járt a 25-ös villamos. Éppen fordult be a Thököly útról. Csak pár megálló az egész, de akkor már igazán nem volt kedvem gyalogolni. A párom előreszaladt, szólni a vezetőnek, várjon egy kicsinylést, én meg szedtem a lábaimat. Akkor ilyesmi, hogy taxi, ritka madár volt, no, meg a dolgozó akkor nem volt olyan finnyás, mint ma.

Persze az orvosom sehol, mert ő még nem várt – majd úgy két hét múlva. De volt ügyelet, a reggeli kedves doktorka vitt egyenesen a szülőszobáig. Ott elbúcsúztam a páromtól, kérve, hogy reggel korán jöjjön ám be!

A hely nagyon ünnepélyes volt, tisztaság, minden csupa fehér, csak ha azokat a nyögéseket, néha sikolyokat nem kellett volna hallgatnom a többiektől, akkor jó lett volna minden.

A szülést előkészítő apró szabályoknak eleget téve, kissé megszeppenve, odavezettek egy magas ágyhoz, ami a már ismert kengyellel nem volt éppen barátságos. De egyelőre csak feküdtem, ellazultam és igyekeztem nyugodt lenni. Ez olyan jól sikerült, hogy én bizony édes álomba szenderültem. Minden okom megvolt az alvásra, kimerítő nap állt mögöttem. Eltelt az éjszaka, lám világos van, s én csak hallom, hogy a telefonba hangosan beszél a nővérke valakivel, s bekiabál nekem, hogy a férjem az.

Na, persze, az lenne, ha már holnap ilyenkor lenne, de még nem a férjem, csak reggel 9-kor válna azzá a boldogtalan. Nehéz, nyögvenyelős szülés, házasság ez, vagy mit tudom én, de ha már így van, tisztelet ennek a babának, aki felismerte, hogy még nem kell úgy sietnie, van idő, sok is, ennyit megérdemel az anyuka.

Helyzetemből adódóan kissé döcögve, de szerintem éppen időben elkaptam még a telefont, s belekiabáltam a férjemnek, hogy azonnal jöjjön értem. A nővérke kétségbeesetten próbált érvényt szerezni a kórházi szabályzatnak, hogy tudniillik a már szülésre felvett anyuka nem szaladgálhat ki a városba csak úgy.

De nyomós érveim hallatán, a saját felelősségemre kiengedett, így az akkor már taxival érkező párommal soha boldogabb kismama nem száguldott az anyakönyvvezetőhöz. Itt már vártak a tanúk, s némi huncut megjegyzések kíséretében gyermekem születése elől a jogi bonyodalmak elhárulni látszódtak. Hogy csak látszódnak, azt akkor még nem tudtam. Szaladtunk a rendőrségre, ahol csalódottan tapasztaltuk, hogy szombat lévén, nincs ügyfélfogadás. A kapunál őrködő ügyeletes rendőr azonban megszánt, és némi „biztatás" után kiállított illegálisan egy személyi igazolványt a nevemre.

Nem sokan mondhatják el, hogy egy napon volt a születése és a mamája esküvője, mint ahogy ezt a leánykám teheti. Ezek után semmi nem akadályozhatott meg, hogy teljes akaratommal és érzelmemmel csak a szülésre koncentráljak.

A kórházban már azt hitték, hogy valahol útközben megszültem.

– Nem – mondtam, ennek csak most jött el az ideje, s a legteljesebb nyugalommal átengedtem magam a fájdalomnak. Hát az jött is, csőstől. Percenként, szinte szünet nélkül. Azután egyszer csak leállt minden, egyre csendesebbek lettek a görcsök.

Az orvos gyorsító injekciót akart adni. Kérdeztem: az mit jelent?

– Nincs szünet két fájás között, így hamarabb véget érhet a vajúdás.

– Nem, köszönöm, ebből nem kérek, csak hadd fájjon, az a dolga, de nekem szükségem van arra az egy-két percnyi szünetre két fájás közt, mert akkor pihenhetek. Mert akkor egyáltalán nem fájt semmi. Nagyokat lélegeztem. Ellazítottam magam, s arra nagyon ügyeltem, hogy a fájdalom közben ne hajtsam hátra fejemet, nem akartam, hogy a nyakam bánja. Lehet, hogy ez ma már nem is érdekes, de akkor még mondtak ilyeneket.

Na, nagy sürgés nem volt körülöttem. A szülőszoba élte a maga megszokott életét. A szülőágyak lepedőkkel voltak egymástól elválasztva, ami csak a látvány ellen volt jó, a hangok terjedtek.

Mellettem egy kedves fekete asszonyka sikongott, szidta a világot, a férjét, meg saját magát. Ő tudta, miért.

Ha már akkor is ismertem volna az agykontrollt, egészen másképp alakult volna talán minden, így csak arra koncentráltam, hogy vezényszóra, mit szóra: üvöltésre, igyekezzem nyomni testem terhét, s egyre azon járt az eszem, vajon hogyan fér ki a gyerek feje azon az aránylag szűk helyen. Na, nem is fér ki magától. Egyszer csak azt észleltem, hogy talán a Gellérthegy szakad rám, de legalább is valami olyasmi volt, mert a közel száz kilós doktor bácsim teljes erővel rátérdelt a mellemre(?), gyomromra(?), nem is tudom, mindenemre.

Nem tudtam eldönteni, hol ért a támadás, de a lélegzetem utolsó maradékát összeszedve felüvöltöttem, de még éreztem, hogy minden nedves lesz körülöttem, s én zuhanok bele valami feneketlen mély gödörbe. Persze ezt a gödör-utazást kicsit elkésték az asszisztálók, mert – mint utóbb megtudtam – már a rámtérdelést, a vágást sem lett volna szabad éreznem. De éreztem, viszont a percet, amikor felkeltettek, nem felejtem el soha, a madame kezében egy visító, vörös, ráncos valami feküdt, s egy hangot hallottam:

– Lánya született!

Kértem mutassák meg, mert meg akarok győződni róla. Utána azt hiszem elájultam, mert semmire nem emlékszem, azután valószínűleg el is aludtam. A teremben csend és sötét volt. Lehet, hogy el is felejtettem, mi történt velem az elmúlt órában. Magamhoz nyúltam, hasam semmi, de valami lóg belőlem! Úristen mi lehet az!? Megfogtam, kicsit megmozdítottam, és az jött kifelé. Fogalmam sem volt, mi lehet. Később mondták, hogy a méhlepény volt. Persze még szerencse, hogy gyáva voltam és nem mertem kihúzni. Na, ennyit az orvosi, meg egyéb felügyeletről.

Különben nagyon kedvesek voltak velem. A szülés maga hajnali 4-től este fél 8-ig tartott. Kitoltak a folyosóra, mert még nem volt készen a fekhelyem. Hozták a vacsorát. Máig nevetnem kell rajta, mert hidd el, ha mondom, szárazbabfőzelék volt, igaz, passzírozva, egy fasírttal. Undorral toltam el, és kértem, ha lehet, egy bögre tejet adjanak. Vagy vizet, vagy valami teát, mert szomjan halok.

Kaptam, végre ágyba kerültem.

Másnap hozták Andreát, a leányomat megmutatni. Nagy haja volt. Néztem a kis ökölbe szorított kezecskéjét. Megmondom őszintén, az anyai érzés csak egy-két nap múlva jelentkezett, amikor szopni kezdett.

Bár akkor azt mondtam, inkább szülnék még egy gyereket, de a szoptatást nehezen viseltem. Mégis hét hónapon keresztül szoptattam, egészen november hatodikáig, amikor megsebesültem, és el kellett választani a babát.

De az már egy másik történet.