|
|
 |
| Magor születése 2. | Hoppál Bori | |     |
A 9. hónap – a szülés
Ajándék volt ez a vasárnap. Barátnőimmel már korábban megbeszéltük, hogy kijönnek hozzánk Nagykovácsiba és ablakokat, ajtókat, polcokat festenek a tetőtérben, mert én már nem vállalkoztam volna arra, hogy a festékeket szagoljam egy napon át. Ők fent dolgoztak, én lent főztem, hétágra sütött a nap, azután együtt ebédeltünk és a Kishúgomat ünnepeltük, mert neki aznap volt a születésnapja. Olyannyira nem voltunk felkészülve (se az otthoni, se a kórházi) szülésre, hogy még a szülészeim telefonszáma sem volt nálam, a többi „kellékről" nem is szólva. Amikor végül felhívtam Ágit és elmeséltem neki, mi történt, ő nyugtatgatott, hogy talán mégsem a burok repedt meg, de azért csináljunk úgy, mintha az lenne és kezdjem el mérni a hőmérsékletemet, mert ha valami nem kívánatos folyamat indulna el, azt a testhőmérséklet emelkedése azonnal jelezné. Megkért, hogy ne fürödjek (csak zuhany) és gyakran váltogassam a betétet. Később jutott csak eszembe, hogy el is felejtettem megkérdezni, szülhetünk-e együtt, de valahogy fel sem merült, hogy nem. Megnyugodtam, hogy álmaink mégis valóra válhatnak. Ajándék volt ez a vasárnap. Barátnőimmel már korábban megbeszéltük, hogy kijönnek hozzánk Nagykovácsiba és ablakokat, ajtókat, polcokat festenek a tetőtérben, mert én már nem vállalkoztam volna arra, hogy a festékeket szagoljam egy napon át. Ők fent dolgoztak, én lent főztem, hétágra sütött a nap, azután együtt ebédeltünk és a Kishúgomat ünnepeltük, mert neki aznap volt a születésnapja. A magzatvízszivárgás leállt, mintha el sem indult volna, eltekintve attól a reggeli folydogálástól, ami végül is bármi más is lehetett. Estére szinte teljesen elfelejtkeztem arról, hogy reggel még attól féltem, megindult a Baba. Boldogan és nyugodtan feküdtem le, fülemben Édesanyám szavai csengtek: ez a gyerek egy pillanattal sem fog előbb érkezni a kelleténél. Hajnali kettő körül felébredtem és kimentem pisilni. Megint azt a furcsa, akaratomtól független folydogálást éreztem. Hát akkor ez mégis az! Nincs mese, ez a gyermek jönni akar! Gyorsan elindítottam a mosógépet pelusokkal, hálóingekkel, fehérneművel, mert éppen semmim nem volt tiszta és elkezdtem összepakolni mindazt, amire vágytam az otthonszüléshez (zenék, illóolajok, kissámli, óriás labda) – de minden eshetőségre felkészülve egy kórházi táskát is összeállítottam. Miután kiteregettem a radiátorokra (hogy reggelig minden megszáradjon), visszafeküdtem és jót aludtam. Reggel megint beszéltem Ágival. Olyan lelkesítő örömmel fogadta a hírt, hogy mégis folyik a magzatvíz, szóval valószínűleg tényleg szülünk, hogy rám is átragadt ez a hurrá hangulat. Annyit még mondott, hogy ha lehet, ne várjunk sokáig az indulással (hiszen a házunkban nem maradhattunk, mert a tetőtér építése még folyt, kosz és festékszag mindenütt), mert ilyen esetben hirtelen nagyon felgyorsulhatnak az események. Hát igyekeztünk és délelőtt tizenegy körül már édesanyáméknál voltunk. Akkorra szerencsére már enyhe méhösszehúzódásaim is voltak, és ezzel minden aggodalmam elmúlt, hiszen szépen, természetesen beindult a vajúdás. Ebéd után kettő körül még olyanok voltak a méhösszehúzódások, amikbe bele tudtam mosolyogni, lélegezni, lazulni. A dúlám, aki vidéken lakik, és épp bent volt a városban, úgy döntött, hogy már haza se megy, Áginál várja meg, hogy hívjam őket. Én meg izgultam, hogy mi lesz, ha csak este tíz körül indul be igazán a szülés, és akkor szegény ott várhat hosszú órákon át. De az események a vártnál gyorsabban zajlottak. Délután öt körül már meg-megálltam egy-egy kontrakciónál, ahogy jöttem, mentem a lakásban és rendezgettem a dolgokat. Körben harminc kis mécses, finom fényű lámpa, illóolajos párologtató, videokamera, magnókazetták és persze mindaz, amire a szülésnél szükség van (amit a férjem időközben gyorsan összeszedett a környék patikáiból). Amikor fél hatkor felhívott a barátnőm, és közben jött egy méhösszehúzódás, már nem tudtam beszélni, átadtam a férjemnek a kagylót. Ekkor már felmerült bennem, hogy jó lenne, ha Ágiék is megérkeznének lassan. Mivel édesanyáméktól három percre lakik, nem akartam túl korán odahívni, mert tudtam, ha az utolsó pillanatban hívom, még akkor is odaér és egyébként is nagyon jól éreztem magam egyedül. Energikus zenére táncoltam, rugóztam a nagy labdámon és úgy éreztem, hogy most még semmiben nem tudnának segíteni. Azután hirtelen, nagyon erőteljesek lettek a méhösszehúzódások. Édesanyám és Ákos, a nagyobbik fiam fél hét körül mentek el otthonról egy barátnőmhöz a szomszéd utcába, hogy ott aludjanak. Az ajtóban összefutottak Ágiékkal, akik épp akkor érkeztek meg. A húgom is ott volt már, ő látta el a „háziasszonyi teendőket", nekem semmire nem volt gondom. A sámlin ültem szétterpesztett lábakkal és végig ezen vajúdtam, a kontrakcióknál előre hajolva markolásztam az uram térdét és a legkülönbözőbb hangokat adtam ki, míg végül már csak nyüszíteni tudtam. Amikor két összehúzódás között kicsit gondolkozni tudtam, csak az járt a fejemben, hogy én nem erre emlékszem. Ilyen erős méhösszehúzódásaim Ákossal nem voltak. Amikor Ágiék a forró vizes pocakborogatással jöttek, kíváncsian vártam, milyen lesz, de olyan rossz érzés volt, hogy azonnal elküldtem őket. Az egyetlen dolog, ami igazán jólesett, a keresztcsontom masszírozása volt. Ha ez nem lett volna, akkor egyszerűen kettéhasadok a keresztcsontomnál – legalábbis így éreztem –, de szerencsére a Szüléstáncomban mindig volt valaki, aki velem volt, figyelt rám, segített. Nyolc óra körül úgy éreztem, nem bírom tovább függőleges helyzetben. Teljesen kimerültem és fogalmam sem volt arról, hogyan fogom végigcsinálni még az egész éjszakát, sőt hajnalt, úgy, ahogy Ákossal kellett. Úgy éreztem, erőim végére értem. Ágiék kedvesen biztattak, hogy nagyon jól csinálom és gyorsan tágulok, de én azt gondoltam, hogy ezek csak a szokásos bátorító szavak. Ledőltem egy matracra és ott volt két-három olyan méhösszehúzódásom, hogy már hang sem jött ki a torkomon. Aztán székelési ingert éreztem, amiről tudtam, hogy a kitolás jele, de mivel alig kezdődött el az érdemi vajúdás, azt gondoltam, még nem tarthatunk ott. Viszont Ági azt mondta: Bori, szerintem ne menj vécére, ez a baba lesz! Alig akartam hinni a fülemnek. Micsoda?! Ilyen hipp-hopp? Máris előbújik a Baba? Nyomtam néhányat oldalt fekve, de éreztem, hogy ez nem a legjobb helyzet. Megkértem, hogy húzzanak fel – én ugyanis képtelen lettem volna felemelkedni – négykézlábra, belekapaszkodtam a férjembe és ebben a helyzetben a negyedik tolásra megszületett a második gyermekünk!!
 | Egy sóhajtásnyit felsírt, csak hogy jelezze, hogy megérkezett és minden rendben, utána már csak édesdeden szuszogott. Egy tornamutatványnak beillő manőverrel és némi segítséggel a hátamra feküdtem és a Kicsit a pocakomra tették. – Fiú vagy lány? – kérdeztem, mert ugyan fiúnak tűnt az utolsó ultrahangnál, de nem voltunk benne biztosak. Lehet, hogy nem hallották a kérdést, vagy senki sem látta a félhomályban vagy senki sem nézte a nagy boldogságban, meghatottságban, de nem feleltek. – Akkor most fiú vagy lány? – kérdeztem megint. – Fiú! – hangzott a válasz. Hát ott szuszogott rajtam ez a meleg, maszatos, gyönyörű, drága kicsi fiúcska, akit oly nagyon vártunk. Mindenki tudja, aki már szült, hogy ezek azok a pillanatok, amikre igazából nincsenek szavak. Semmihez sem hasonlítható élmény, amikor egy anya először ölelheti magához a gyermekét. Ez a mi ölelésünk ekkor még nem is volt az igazi, mert túl rövid volt a köldökzsinór és ahogy vált le a méhlepény, úgy jöhetett egyre feljebb és feljebb. Amikor a köldökzsinór már nem lüktetett, a férjem elvágta. Ekkor felguggoltam és megszülethetett a méhlepény is. Csak ezután tudtam igazán magamhoz ölelni Őt. Rögtön a mellemet kereste és boldogan szopizott, ahogy rátalált. Ezután Ági mesét mondott nekünk a méhlepényről. Azért fogalmazok így, mert ahogy mutogatta nekünk, hogy hol, mit lehet látni (például egy kis ikertestvér jeleit), olyan volt, mint az élet nagy titkait tudó, bölcs bábaasszony a régi időkből, aki miközben a legnagyobb szeretettel és tisztelettel fogta, forgatta, cirógatta, valóságos mesét bontott ki ebből a meleg, éltető, vérvörös virágból. Mindez tökéletesen beleillett abba a mesebeli, békés, hálás, boldog harmóniába, ami körülvett minket. Közben Édesapámat – akit korábban szintén „elküldtünk" otthonról, hogy aludjon az irodájában – hazahívtuk, és azt hiszem, valamit ő is megérzett ebből a „szentséges" hangulatból. Végtelenül büszke volt rám és el volt ragadtatva az unokájától. Olyannyira, hogy rögtön felvetette, hogy őt már illenék a nagyapja után Mihálynak keresztelni, ha már az első fiú unokájánál ezt elmulasztottuk. Mi akkor úgy gondoltuk, hogy Mátyás Magor lesz a neve és Ági mókásan meg is kérdezte: – Holnap is így gondoljátok majd? – amire én azt gondoltam, biztosan viccel, vagy nem tetszik neki a név, de a furcsa az a dologban, hogy néhány nap múlva valóban úgy éreztük, hogy ez a fiúcska nem Matyi, hanem Magor, és második névnek hosszú gondolkodás után végül mégiscsak a Mihály nevet kapta. Egyik legszebb élményem volt ez a szülés. Életemnek azon kivételes pillanatai közé tartozik, amikor tökéletesen a helyemen éreztem magam, megnyugtató összhangban voltak a legbensőbb történések és a „külvilág", amikor valahogy minden és mindenki támogatott, segített és ölelt. Remélem, hogy mindezt Magor is így élte meg, ő is örül annak, hogy háborítatlanul születhetett meg és (földi) élete első perceit ez a (szinte mennyei) harmónia hatotta át. Kívánok minden – akár kórházban, akár otthon – szülőnek és születendőnek hasonlóan szép élményeket!
A cikksorozat többi eleme
Magor születése 2.Magor születése 1.
Küldje el e-mailben ezt a cikket!
|
|
|
|
|
|
