A diadal kapuja

Lejegyezte Sárkány Zsófia

Szóval a diadal. Erről aztán nem is született eposz, csak egy sms. A különbséget meg, nem tudom zongorázni sem. Részint, mert nem tudok zongorázni, na meg mert nem lehet. Holt fitt vagyok, na meg az élmény!!! Nemzeti hősnek érzem magam, és Apacuka is annak kezel. Bizony, bizony. Császármetszés után két évvel a kis fiacskámat megszültem. De ne siessünk annyira előre.

Terveztük, hogy ne legyen nagy korkülönbség a gyerekek között. Nem is volt semmi gond a megvalósítással sem. Közben kitanultam az anyaságot, megtanultam aggódni, hogy nem eszik, nem alszik, nem nő vagy hízik annyit, mint a szomszédasszonyé. Viszont valahogy ebben az otthonlevős helyzetben teljesen helyénvalónak tűnt egy várandósság. A déli elbágyadás alkalmával magunkra csuktam a szobaajtót, és együtt aludtunk a lánykával, aki korábban partizán módra tiltakozott a pihenés egyhelyben történő formája ellen. De nem volt erőm órákon át babakocsiban tologatni. Amúgy kellemes terhesség volt, egyedül az nyugtalanított, hogy mi lesz az én kicsi lánykámmal, míg én odavagyok a kórházban. Aztán jött egy éjszakai rosszullét, rövid ájulással, pici vérzéssel, amire az orvos elrendelte a bentfekvést. Kis családom pedig megmutatta, hogy nélkülem is elműködik. A gond meg szerencsére nem volt nagy, savlekötő megoldotta a kérdést.
Január 28-ra voltam kiírva, de én határozottan szerettem volna cimborámat, aki egy nappal korábban ünnepli a születése napját, babával meglepni.

Ezért, amikor január tizenhetedikén mágneses napviharról szóltak a hírek, volt egy olyan érzésem, hogy ennyi erő talán elindítja a kis fiúcskát, aki határozottan és jólnevelten fejen állt. Mérgelődtem is, mert a párom, épp ezt az estét kívánta házon kívül eltölteni. Morgolódás közben határozott keményedéseket éreztem, és talán nem teljesen véletlenül jutott eszembe, hogy jó lenne elalvás előtt ölelőzni egyet, hátha ez lesz az utolsó egy jó időre. És tényleg, fél kettő tájt fájásokra ébredtem. Kicsit később felkeltettem a jövendő kétgyerekes apát is, és jól megsértődtem, mikor letolt, hogy vele ne szórakozzak. Duzzogni a fürdőszobába mentem, a fájások hét-nyolc percenként jelentkeztek, és én éreztem, hogy már a kádban sem jó. Felhívtuk a nagymamát, összepakoltuk a legszükségesebbeket, mert persze még nem készültem össze, és két doboznyi vasalatlan bébicuccot is fontosnak nyilvánítottunk. Majd a Mama…

A taxiban hátul vajúdtam, ölemben az álmos kétévessel, míg a sofőr elöl páromnak a Fókusz előző esti híradásáról mesélt, hat gyerekről, akik éheztek, hát füvet ettek. Én szívesebben szálltam volna ki, vagy ütöttem volna fejbe a jóembert, de egy menekülés maradt, a látszat süketség. Lánygyermeket biztonságba helyeztük a Mamánál, vasalatlan persze jött velünk a szülőszobára, de ki tudja, hátha valamire jó lesz még.
Ismételten a szép és fiatal orvos ügyelt, de hiába bájologtam, úgy tűnt nem emlékszik, pedig mintha tegnap lett volna. Megesett az előkészítés is, borotválás nélkül, amit cseppet sem bántam, egykor a császáros hegnél csak a viszketés zavart jobban. Kaptam kórházi hálóinget, még nem is tudtam, hogy mázlista vagyok, mert a napkitörés rengeteg babát elindított, de a többiek anyukái saját göncben vajúdtak. Egyujjnyi méhszáj, álló burok, ctg rendben.

Én sétálgatok, mikor fáj leguggolok, fájásoknál otthonról hozott jázmint és levendulát lélegzem be. Balázs Fecó az, aki segít elviselni, meg a párom is, aki aggódva érdeklődik, hogy mit tegyen. „Maradj észrevétlen, míg nem szólok!" – kérem. Fél nyolc tájban megérkezik a saját orvosom. Három ujjnyi. Megpróbálná az oxitocint. Határozottan megtiltom. Hümmög ugyan, de hagyja, hogy tovább guggolásszak. Fél kilenckor azért burkot repeszt. Próbálok vele szóba elegyedni, megtudni, hogy mi várható, de csak annyit mond: „Előbb-utóbb megszül, gondolom". Nem nevetek, mert az öklét forgatja bennem, hogy legalább a burokrepesztést ne akarjam késleltetni. Magzatvíz o.k., szívhang rendben. Az oxitocint továbbra sem engedem. Egy óra békésen eltelik, mikor újra jön, már szinte eltűnt a méhszáj. Nagy tenyerét a hasamra teszi, gondolom a fájások erősségét méri hagyományosan. De jólesik. Megkérem Andrást, hogy tegye a kezét a hasam tetejére. Érzem, hogy segíti ki a fiát. Tíz felé ismét szakember. Azt mondja, kezdjek nyomni. Nem bíztat, nem dicsér. Négykézláb állok, próbálok utasítás szerint dolgozni, közben magamra hagy a szülésznő is.

Eltelik húsz perc, az orvos jön, és mormog. A nyílvarrat egyenesen áll haránt helyett. Feküdjek le inkább, és két fájásonként másik oldal. Szenvedés közben kínomban felröhögök. A lepedőn egy másik kórház pecsétje, menjünk innen, persze csak viccelek, mi van, ha a dokim a másik kórházban vár. Felkelni már nem merek, hasamon a ctg. Forgolódom, ahogy mondták, de bénának érzem magam. Tehetetlennek. Húsz perc, és jön a doki. Könyörgök, hogy császározzon meg, mert már nem érzem, hogy sikerülni fog. Ő megvizsgál, és egy fájás alatt befordítja a baba fejét. „Ez már kijön alul!" Elmondhatatlan a megkönnyebbülés, és újra hiszek, mert közben szülőpozícióba mozgatják az ágyat.

Tolok. Párom hátulról tolja a vállam. A szülésznő a csípőjét kínálja támasznak, elfogadom. De ritkák a fájások. A babám a szülőcsatorna elején. A szívhang valószínűleg leeshetett, a párom elkapott egy pillantást az orvos és a szülésznő között. Izomba kaptam az oxitocint, bár azt mondják, még ekkor is tiltakoztam. Én azt hiszem nem. Csak pontosan tudni akartam, hogy mit kapok, és mit jelent a méhösszehúzó adalék. Amikor megmondták, emlékeim szerint bólintottam, mert már éreztem is, hogy segíteni fog, nem pedig mint két éve, mikor a vajúdás alatt csak a kínjaimat fokozta. Két fájás jött. Az egyikkel eljuttattam Andris fejét a kijáratig (állítólag ez nagyon feszít, csak ki kell bírni, szerintem meg a Diadal kapuja), a következővel, emlékeim szerint percekkel később, pedig kitoltam. Metszettek gátat, de akkor már nem érdekelt, pedig szerettem volna vágás nélkül megúszni.

Felültem, elsóhajtottam, hogy „kisfiam", és visszahanyatlottam. Minden ízemben átéltem, hogy hős vagyok Andriskával együtt, akiről végig éreztem, hogy jön. Aztán kijött valahogy a lepény is, én meg megkaptam a babát egy takaróval, és megölelgettem. Aztán elvonultak fürdeni, én meg megemelgettem a csípőmet, ahogy kérték, és nem voltam boldog, mikor a doktor bemászott heget tapogatni.
Aztán hozták szép tiszta Törpikémet, apját elszalasztottam innivalóért. Kaptam tolószéket, amit a kedves szülésznő tolt az egyágyashoz. Sajnos kulcsa nem volt, hát elhelyezett az ajtó előtt, és felszólított: „Várjon!", én meg ott röhögtem, hogy vajon hova szökhetnék innen tolószékestől, na meg a lánykereskedők is éppen rám fenik a fogukat… De azt hiszem akkor bármin nevettem volna, még egy foghúzáson is.

A szobában aztán kiugrottam a székből, hogy akkor zuhanyoznék, amit meg is tettem. A férjem ekkor lett rosszul. De megtettem azért is, és nem nyeklettem össze. A pici besárgult, de nem volt komoly, úgyhogy 72 óráig élveztem az egyágyas magányát, és már mehettem is, amit nagyra értékeltem, mert hiányzott a kislányom. Másfelől meglepetten tapasztaltam, hogy a privát szoba ajtaján csak az orvosok és a látogatók kopogtattak, a többiek (nővérke, taki néni, fényképész, anyakönyvvezető) mind berontottak.

Gátsebem két hét múlva nem volt. És szültem igazán! Gyönyörű, okos, huncut kisfiút. És az sms, amit akkor küldtem? Tegyük a végére:

„Csak egy kicsit akartam a végén hazamenni, mert nem jól állt a fej, aztán a doki bepiszkálta és kitoltam."