Baráti ölelésben

Lejegyezte Sárkány Zsófia

Ennek a történetnek nem én vagyok a főszereplője. A keresztfiam születése olyan mély nyomokat hagyott bennem, hogy úgy érzem, ideje másnak is adnom belőle. Az édesanyja a legjobb barátnőm, jógázni tanítom, cserébe hastáncleckéket veszek. Ja, és óvodás korunk óta ismerjük egymást. De még közelebb kerültünk egymáshoz, mikor a kisfia született.

Eszter június nyolcadikán reggel telefonált. Éjfél óta küszködött, kételkedett, és minden fájás alatt lélegzett becsülettel. De még reggel nyolckor sem tudta, hogy akkor ezek azok a bizonyos jóslók, vagy elérkezett a nagy találkozás ideje. Mondtam neki, hogy átmegyek, bármi legyen is, együtt biztos könnyebben telik az idő. Aztán inkább mégis hozzám mentünk, híresen jó reggeliket készítek, és Eszter kívánós lett. Farkaséhesen falta a tojást, és megevett még három zsemlét mézzel, meg vajjal. Sosem tud ellenállni a friss péksüteménynek. Aztán csináltam egy jó erős kávét, gondoltam csak használhat szegény kismamának, aki egész éjszaka virrasztott.

Evés közben is rendszeresen jöttek a kisebb-nagyobb összehúzódások, ő szenvedett, én meg jegyzeteltem. Figyeltem a gyakoriságot, hogy milyen hosszú egy egy fájás, és figyeltem Esztert, aki felhúzta a vállát, és egész arca megfeszült. Hagytam enni, pihenni, aztán elmondtam neki, amit láttam, és azt is, hogy a feszültség nem jó sem neki, sem a babának. Mutattam, hogy lazítson, és valószínűleg a sok éves barátság, a sok tapasztalat segített jól elmondani mindezt, mert Eszter arca elsimult, a teste ellazult, és éreztem, hogy bár valóban fájdalom, amit átél, már nem ellenáll neki, hanem hagyja, hadd sodorja magával. És ez az áramlat egyértelmű volt. Nem jóslófájások. Elköszöntem a lányaimtól, megígértem, hogy a jóestét puszira hazaérek, de a biztonság kedvéért előkészítettem egy hálóingemet, amit megölelgethetnek, ha elhúzódik a történet. Áthívtam a szomszédasszonyt felügyelőnek, és néhány nagyobbacska tábla csokoládéval a kis hátizsákomban útnak indultunk.

Negyed tizenegy lehetett, amikor odaértünk a kórházba. Életemben olyan óvatosan nem vettem a kanyarokat, mint akkor. Furcsa, nem? A filmeken a férfiak veszettül száguldanak vajúdó asszonyukkal, de én határozottan lassultam. Mondjuk mintha tojásokat szállítanék, tartó nélkül. A kórházban Kriszta fogadott, ismertük már a felkészítő tanfolyamról, és én csak arra tudtam gondolni, hogy utálja a szülőszéket. A tanfolyamon is elmondta, hogy megalázó, ha a szakember a szülőnő előtt csúszik-mászik. De Eszter boldog volt, hogy ismerős az arc, akit lát. Az első vizsgálat kétujjnyi tágulást mutatott, és megkaptunk egy kisebb halomnyi papírt, amit kitölthettünk. Nem untuk magunkat. Ja, és persze a CTG is állandó társunk lett.

Tíz óra küzdelem, és mindössze három centiméter? Igyekeztem megnyugtatni, elmondani, hogy először csak felpuhul a méhnyak, aztán lassan tágul, és soha senki nem tudja biztosan megmondani, mennyi időbe kerül mindez. Furcsa volt saját magamtól hallani mindazt, amit nekem is annyiszor elmondtak a lányaim születésekor. De jó volt látni, hogy a barátnőm megnyugszik. Csak azt nem éreztem, hogy tudja, ő most, még a mai napon anya lesz. Egyelőre csak az adott fájást próbálta túlélni.

Közben időről időre jött egy adag magzatvíz, némi vér kíséretében, és én örültem, hogy már bent vagyunk a  kórházban. A fájások éjfél óta 5-10 percenként jöttek, és a ritmus nem lett egyenletes. Igazából a tolófájásokig volt, hogy tíz perc is jutott pihenőre, de volt, hogy a háromperces szünetben még felkészülni sem volt idő a következőre. Próbáltam Eszter derekát masszírozni, de nem esett jól neki. Csak azt kérte, tartsam erősen a tenyeremmel. És én tartottam, és tartottam.

Egy óra CTG után beöntést kapott. Nem ellenezte. Míg ő ezzel volt elfoglalva, én berendeztem a szülőszobánkat. Bekapcsoltam a kedvenc zenéjét. És még utoljára megmértük barátnőmet pocakkal. Nem tört össze alatta a mázsa.

Szóval beköltöztünk, és be is öltöztünk. Eszter kórházi hálóinget vett, én kényelmes és puha macinadrágot, és elosztottam a direkt erre a napra megvásárolt csúszásgátlós, rénszarvasos  zoknikat. A minta egy régi osztálykirándulásra emlékeztetett, és két héttel korábban nem tudtam ellenállni az akkor még feleslegesnek tűnő befektetésnek. Ahányszor a lábunkra néztünk, elvigyorodtunk. Telefonáltunk még néhányat, és feltöltöttük a fényképező akkuját.

A szülésznő csak néha jelent meg, tetszett neki, hogy jógázunk, és néha bevallom próbálkoztunk a hastánccal is, de az többnyire nevetésbe fulladt. Volt, hogy Kriszta csendben benyitott, és csak a tekintetével kérdezett. Én mimikával válaszoltam, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ő halkan távozott. Nekem jólesett, hogy van valaki, akihez fordulhatunk, ha gondunk akad, de ő is megbízik bennünk, várja a jelzéseinket. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ott lehetek, támogathatom Esztert, és szeretgethetem. Egyre világosabban láttam, hogy maga a szülés-születés élménye nem is annyira a helyszíntől függ, hanem sokkal nagyobb mértékben az emberi hozzáállástól, a szülőnő közérzetétől, és talán attól is, hogy jó, baráti kezekben van.

Eszter csodálatos volt. Minden fájás alatt koncentráltan lélegzett, lazított. Gyönyörködve néztem.

Még a kórházi felvételkor kapott egy branült. Vért vettek tőle, és bekötötték az antibiotikumot, mert a 34. héten sztreptococcust tenyésztettek ki nála. Ez a baktérium árthat a babának, nem bántuk a gyógyszert. Annál inkább azt az ügyeletes doktornőt, aki míg az infúzió lecsepegett ott motoszkált körülöttünk, és teljesen felesleges kérdésekkel bombázott. Ha annyira érdekli, a kitöltött papírhalomban megtalálhatta volna a válaszokat. De szerintem nem is az volt a fontos, amit kérdezett, egyszerűen csak tenni akart. És nem talált tennivalót. A kérdések elterelték Eszter figyelmét a fájásokról, már nem adta át magát, hanem kifelé koncentrált. A leghülyébb szerintem, amire valószínűleg egyetlen kismama sem tud azonnal válaszolni, még hétköznapon sem, nemhogy vajúdás közben, hogy szedett-e magnéziumot, ha igen hányszor, milyen adagban és a terhesség hányadik napja óta. Mázlinkra a szakembernek fontosabb dolga akadt, és bár nehéz szívvel, de visszapasszolt minket a szülésznőnek. Aki továbbra is hagyta, hogy tegyük, ami nekünk jó.

Már elmúlt dél, amikor megérkeztek Eszter szülei, kezükben az otthonfeledett kórházi csomaggal. Döbbenten álltak szenvedő gyermekük előtt. És Eszter mindent elkövetett, hogy ne lássák, mennyire szenved. Az apja azt mondta, hangjában tele kétségekkel, „Szent ég, hát senki sem segíthet? Én ezt nem tudom nézni sem."  Igazából kedvesek voltak, és hogy mentsem a menthetőt, megmutattam nekik a gépeket, az infúziós tűt, és elmondtam mennyire vigyáznak kislányukra meg a babára itt a kórházban. Úgy tűnt megnyugodtak, és elmentek ebédelni.

Közben leoldották Esztert a CTG-ről. És éppen szabad volt a pezsgőfürdő is. Persze nem működött, mert eltűnt a távirányítóból az elem, de a melegvíz önmagában is nagyon jót tett. Eszter frissebb lett. A helyiség amúgy leginkább orvosi pihenőként szolgálhat. Egyértelmű volt, hogy itt szülni nem lehet. A szülésznő el is magyarázta, hogy a nők többnyire nem kedvelik a kádfürdőt. És szavak nélkül is képes volt értésünkre adni, hogy ebben a szobában nincsenek jelen a „nélkülözhetetlen" berendezések (ld. CTG). Viszont határozottam otthonos volt. Ennek ellenére Eszter nem érezte jól magát, és mondta is, hogy nem találja a helyét, akárhogy is mozog. Visszatértünk hát a „mi" szülőszobánkba, és elővettük a szülőszéket. Eszter háta mögé ültem, és ő egyszerre csak úgy érezte, a legjobb helyen van. Azért kipróbálta még az ágyat a támlába kapaszkodva, de ez hamar kényelmetlen lett. Kiült a szélére, itt megint én támogattam, de valahogy a szülőszék ígéretesebbnek tűnt. (Amúgy még a felkészítő idején megkérdeztem, van-e lehetőség a hagyományos szülőágyon a szülőnő mögé ülni, így támogatni, és akkor azt mondták, hogyne. A valóságban mivel a háttámla sosem vízszintes, két ember egyszerűen nem férne el.) A méhszáj közben három és fél ujjnyi volt, és a fájások még elviselhetők.

A következő vizsgálat nem hozott változást, Eszter kétségbeesetten fakadt ki. Hogy miért halad ennyire lassan? Mikor lesz már vége? Nem tudott elszakadni a kérdésektől.

Kettő után a fájások borzasztóan megerősödtek, de az én barátnőm csodálatosan viselkedett. Talán úgy érezte, végre irányítja a dolgokat. Képes volt teljesen feloldódni a folyamatban. A nagy labdán ült, és élete legjobb hastáncos produkcióját vezette elő. A fájások alatt mögötte álltam, és átöleltem, így a karjaimba kapaszkodhatott. Mélyen, és tudatosan lélegzett. Csodáltam, hogy ennyire jelen van, ennyire ura önmagának.  A szünetekben sem beszélt már, néha a homlokával a vállamnak támaszkodott.

Úgy éreztem, most már valóban nem tart soká. Minden kilégzésnél biztattam. OOOOOOMMMM, igen, most jön a baba, az én kisbabám…  Igazából ezzel az ommal most igent mondtam. Igent a születésre, a babára, a világra. És Eszter azt meséli, ő is ezt hallotta, és ez erőt adott.

Fél háromkor a szülésznő csendben elmondta, hogy vannak gyógyszerek, amik erősítenék a fájásokat, vagy legalábbis rendszereznék. De mindketten csak ráztuk a fejünket. Nekem megfordult a fejemben, hogy legvégső esetben talán érzéstelenítést kérhetnénk. De a fájások rendben voltak, úgy ahogy maguktól jöttek.

Három tájban Eszter összeomlott. Elkeseredett, és szerintem a napok óta felhalmozódott alváshiány is egyszerre ütött be. Szívem szerint csokival etettem volna, de a szülésznő csak a homeopátiás golyókra bólintott. Gelsemium, hogy puhább legyen a méhszáj. Eszter kimerült. A fájások szünetében már nem lehetett vele szemkontaktust teremteni. A szülésznő egy injekciót hozott, és ő rábólintott. Nem tudom, talán nyugtató lehetett? Aludt néhány percet tőle. A szülésznő azzal bíztatta, hogy hat óránál már nem lehet több hátra, és hogy ha itt a baba, akkor bizony minden újra szép lesz, mintha feltenne egy rózsaszín napszemüveget. Ugyan, inkább egy üveg pezsgő, gondoltam. És sajnos ki is mondtam, Eszter pedig elsírta magát. Sajnáltam, mert őszintén szomorú volt, és elkeseredett. Mégis a könnyeknek köszönhető, hogy a méhszáj hirtelen nyílni kezdett. Eszter már nem szendergett, beszélgetni akart. Mondtam, hogy pihenjen, nem hagyom magára, de ez akkor már nem volt elég. A fájások egyre elviselhetetlenebbek lettek. Eszter csak lélegzett. Nem találtam szavakat. Emlékeim szerint ebben a végső szakaszban én már úgy ordítottam, hogy remegtek a falak. Igaz, az otthon volt, és otthon az ember talán könnyebben kiabál.

Öt óra előtt elsimult a méhszáj, Eszter forgolódott, nem találta a helyét. Én meg csak mantráztam csendesen, hogy mindjárt a kezében tarthatja a babát, hogy nagyon ügyes, és hogy ez a legrosszabb szakasz, ennél rosszabb már nem lesz. És akkor megszólalt. Úgy érzi, nyomnia kell. Hoztam a szülésznőt, ő hozta az orvost, és a szakemberek döbbenten látták, hogy érkezik a baba feje. Eszter oldalt feküdt, és Kriszta egy lábtámaszt adott neki, hogy a másik lába is pihenhessen. Aztán elmondta, hogyan is kell nyomni.

Érdekes, ez szerintem a világon a legerősebb késztetés, aminek lehetetlen ellenállni, itt pedig egy olyan nő mesél róla, aki még sosem érezte. Gömbölyű hát, térd átkarolva, és a fogak szorulnak… Kérdeztem Esztert, jó-e neki így, oldalt. De már nem tudta, hogy is lehetne jobban. És jött a következő, és ő nyomott, mindent beleadva. Csendben suttogtam, hogy csak lazán, hogy könnyű útjuk legyen. A fájás után az orvos a hagyományos, félig ülő helyzetet javasolta. A szülésznő már szerelte is az ágyat, az alsó részt eltávolították a könnyebb hozzáférés érdekében. Aztán a gátat masszírozta, és odahívott, hogy lássam, ott van a baba haja. Igazából vonakodva mentem, mert furcsa ez, még ha olyan régen ismeri is az ember a másikat, de látni aztán semmi mást nem láttam, csak a sűrű, fekete hajat. Meglepetten kiáltottam, és azt hiszem, ez adta Eszternek a hitet, hogy tényleg, és felült, és vezényszóra újra nyomni kezdett. Tökéletesen csinálta, és képes volt, hallgatni rám, újra lélegezni, és nekifeküdni még egyszer, egyszerűen nem értettem, honnan az ereje. Álltam a balján, és a karjára hajtottam a fejem, már nem én támogattam, ő segített nekem. És akkor megérkezett a fej, és rögtön utána az aprócska test is. A szülésznő a gátat tartotta, és csak azt mondogatta, hogy lassan, de Eszter tiszta erejéből tolta kifelé magából az élet csodáját, hogy mindenki láthassa: Itt van!

Némán sírtam.

A babával sok friss vér érkezett, és kapkodtak kicsit, meg is lepődtem, mikor az ollót felém nyújtották, hogy a köldökzsinórt átvágjam.

István végre az édesanyja karjaiba került. Az orrocskája teljesen elnyomódott, a körmei elegánsan hosszúak voltak, és elgyötört volt, de milyen legyen az ember fia tizenhét óra vajúdás után? A legnagyszerűbb kisbaba a világon, az én keresztfiam.

Eszternek nyomnia kellett még, és kis segítséggel megszületett a lepény is. Elképedtem azon, hogy mennyire szép. És milyen más átélni kívülállóként egy születést.

Köszönöm, hogy megtehettem.

(Vad Renáta története)