Virágos történet

Homokay Eszter

Amíg el nem felejtem… – remélem soha. 2006. február 11-e, szombat hajnali 3 óra. Valami szivárog, azt hittem a magzatvíz, de nem (ez utóbb derült ki). Tisztasági betét be, megpróbálok pihenni, érzem szükség lesz rá nagyon. Persze nem megy, enyhe görcsök, de a pihenésnek már lőttek.

Egyre erősödik, mint a legsúlyosabb menstruációs görcs. Már kikelek az ágyból, elkezdem róni a köröket a lakásban, pontosabban az albiban. Tűrhető, így sétálva, szép lassan beáll a ritmus, nem nézem hány percesek, kontrakciónál megállok, pihenek és billegek. Ez a billegés, ringás nagyon sokat segít a szülés alatt…

Hajnali 6 körül kezdem magam egyedül érezni, felkeltem Zolót, egyre erősebbek a méhösszehúzódások, kell már, hogy mellettem legyen, ennyi pihenést adtam neki. Kérdése: Bábát hívtam már? Nem, szombat van, had aludjon még, később!

Tovább sétálok a megszokott útvonalamon: háló-hal-közlekedő-fürdő-háló… Erősödik, 7 órakor hívom a Bábát, és Ő veszi fel, megkönnyebbülés, egy kontrakció is van közben, nem beszélek, Ő hallgat, én csak nyögök, kérdezi ez, az volt? Igen! Mi óta? 3 óta! Valami folyik is. Indulok! Várom nagyon. Közben Erikát is hívom, indulhat lassan. Neki kicsit tovább tart, nagyon messziről jön. A Bába ripsz-ropsz ott van pár utcával arrébbról. Figyel. Kipakol. Én körözök, Zoló már masszírozza  a derekamat, néha rajta pihenek, de legtöbbször a fürdőben a mosdónak támaszkodom és ringok, teljes átadással. Hívom és bíztatom a Pici lányt a pocakban. Vizsgálat két kontrakció között, semmit nem érzek, fantasztikus ujjak… Szépen halad, 3-4 ujjnyira nyílt a méhszáj. Öröm, hogy működik, és jó irányba halad. Megjön Erika, örülök, kipakol, bíztat, segít.

Egyre erősebb, kezdődik a végeláthatatlan keresztcsont masszázs és muskotályzsálya-forróvíz pakolás a pocakra. Szépen halad, nagyon erősen nyom a fejecske, még mindig körözök, mindenki jön utánam, borogatnak, masszíroznak. Jó hogy itt vannak és mégse. Pont jó minden. Kádba kívánkozok, forró vízbe. Bojler hamar kimerül, vízforralókkal tartják a hőfokot, nagyon meleget szeretnék. Jó itt, kicsit gyengülök már, elviselhetőbbek, lazábbak az összehúzódások. Egy-két kontrakciónál elhajlítok egy kádkapaszkodót. Hűl a víz, egyre jobban kéne kapaszkodni, támaszkodni, de kényelmetlenné kezd válni a kád. Kijövök, fázom.

Még mindig nem tűnt el a méhszáj. Fáradok. Susmus hátul. Úgy tűnik megállt. Kicsit megijedek. A Bába ajánl: testhelyzet-változtatás, másik szobába be, ablakot nyitnak. Nem segít semmi, még mindig nem tűnt el a méhszáj. Tapogatás, beödémásodott az egyik oldalon, valószínű, ahol előzőleg repedt és megvarrták… Bába újabb javaslata – nem kötelező, de ajánlja, mert segíteni fog, viszont kellemetlen lesz így a kontrakció – Ő eltartja az ujjával a méhszájat, így segít Virág fejének átjönni. Jobb oldalon 2 kontrakció, háton fekve 2 kontrakció, bal oldalon is 2 kontrakció – túlélem, átjött a fejecske. Gyorsan felállok. Újabb kontrakció és még mindig a hasamra kérem a borogatást a forró vízzel. Bába szomorú, tudja, hogy visszacsúszott a feje… Még egy segítség az ujjakkal és fekvéssel. Most rövidebb ideig kell csak feküdnöm. Sikeresen eltűnt a méhszáj.

Egyre erősebb kontrakciók, alig állok már, sétáról már szó sincs, csak ha támogatnak. Próbálok azért állni, guggolni, hogy a gravitáció is segítsen a babának. Átment a csonton, már nem olyan erősek a kontrakciók, és jön a „kakilni kell érzés". Szépen igyekszik kifelé, igyekszem állni, ringani, de már nem nagyon bírják a lábaim. Hangos vagyok – egyre hangosabb –, de itt szerencsére senkit nem zavar, tudják nagyon jól, hol tartok. Aztán már csak térdelés a földön, testem az ágyon. Egy Zoli és egy Erika kezet marcangolok, karmolászok…

Lassan jön a kicsike, a burok még mindig egyben, aztán az egyik nyomásnál – éppen állok – megreped, ömlik, mint egy vízesés, innentől begyorsul a nyomásérzés és jön a „majdnem szétrepedek" érzés. Hogy fog ott kiférni minden külső ráhatás nélkül? Nagyon nyomok, de már csak a feszülést érzem.

Látszik a kobakja! Aztán visszacsúszik, megint látszik, aztán újra eltűnik a Bába szeme elől. Nem tudom hányszor csinálta meg ezt a Pici lány, szép lassan jön, nem siet. Óriásit kiabálok, nyomok, feszülök, kibújt a pici fejecske, kukucskál némán, és a következő nyomással kicsusszan. Elkapják, pihetakaróba fektetik. Nyakán a köldökzsinór, gyorsan leszedik. (Ezért csusszant vissza egy jó párszor és jött a maga tempójában. Amikor nagyon feszült a zsinór és nem jött annyi oxigén visszament lazítani egy kicsit.)

És megszűnik minden, csodálatos könnyű érzés, csak a fáradság van és a baba. Nem sír, szépen veszi a levegőt, kukucskál, néz, nagyon megnéz magának. Csöndben figyel! A méhlepény majdnem egy óra, addig pihenünk, szemezünk és szopizik. Aztán kicsusszant az is, minden része megvan. Sajnos egy öltést kell varrni a gáton, a kis válla és a gyorsasága miatt nem tudta a Bába egyszerre tartani és elkapni a babát és gátvédelmet is csinálni.

Beszélgetünk, Virág rajtam fekszik. A Bába eltűnik, pakol, Erikával rendet raknak. Hárman vagyunk, Zoli, Baba és Én. Csodakerek a feje és barna a pici lány. Mára már mézszínűvé változott a haja.

Bába elbúcsúzik, Erika segít tusolni, kicsit szédülök még, ágyba akarnak parancsolni, de előbb fényképezünk. Aztán egy kis pihenés, éhesen nehéz… Falunk. Hiányzik Vázso. Telefon, hogy hozzák. Mamiéknál van hajnal óta, úgy vitte el Papi az ágyból álomittasan. Megjönnek, Vázso meglepődik, csodálkozik, örül. Tetszik Neki. Nagyon pici így a hároméves nagyfiú mellett.

Nem mértük le. Soha nem tudjuk meg mennyivel született, nincs adat: se súly, se hossz. Megszületett, csodaszép, gyönyörű baba, egy tökéletes szüléssel, 2006. február 11-én háromnegyed egy körül.

Olvasd el, mit írtak erről a témáról a fórumban!